AT LAST
(Attila József)

I have scrubbed boilers, I have cut seedlings,
On rotting straw mattresses I've found sleep;
Judges have sentenced me, fools have mocked me,
My glitter poured forth from cellars deep.
I've kissed a girl who sang even as
she was baking someone else's bread,
I was given clothes and I gave books
to peasants and to workers instead.
I was in love with a well-to-do girl
but her own class wrested her from me;
I ate but once every other day
and I got an ulcer finally.
I've felt that the world, too, was a turning
inflamed stomach and that slimy thing,
our dyspeptic love was our mind, while war
was nothing but bloody vomiting.
Since sourish silence has filled our mouth,
I kicked my heart that it might shout with rage.
How could my active mind content itself
with lulling songs composed for a wage.
They offered money for my great vengeance;
Priests have said: trust in the Lord, my son.
And I knew, he who returned empty-handed,
with axes and hoes and stones would come.
I have flashing eyes and the will to win,
and I must have the willingness, the means
to do justice and so to take sides
with these severest of memories.
But what concern are memories to me?
Rather, I lay my worthless pencil down
and start grinding the scythe's edge instead,
for time is ripening in our land
with a silent, threatening sound.

(English version by John Székely)

VÉGÜL

Kazánt súroltam; vágtam sarjat;
elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincéből tódult ragyogásom.
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú lányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.
Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás.
S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szívembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feldtető, de bérdaloknál.
Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
baltát, kapát meg köveket hoz.
Villogó szívû, győzni bíró
vagyok, kinek kell legyen kedve
igazat tenni, pártot állni,
ím, e szigorú emlékekre.
De emlékhez mi közöm nékem?
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.